MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

Magyarországon Kun Béla, a Lenin fiúk, a filozófusnak titulált hóhér, Lukács György és a Szamuely-féle gárda szedte áldozatait 1919. március 21-től, a vörös terror kezdetétől 133 napon át. Akasztottak, raboltak, gyilkoltak válogatás nélkül. Vári Albert 1921-ben megjelent összegző kiadványában több mint félezer ember életének kioltása szerepel, de ebben a számban nincsen megemlítve azok, akik a válogatottan kegyetlen eszközökkel való gyötrés után, megalázásokat elszenvedve, vagyonuktól megfosztva haltak meg. Azután jött az 1944-es esztendő, amikortól a magyar lakosság egy jelentős részét malenkij robotra fogták, elhurcolták a Szovjetunióba.

A hazai kommunista irányítású szervek segítségével lágerekbe deportáltakról, a Gulág poklában senyvedőkről, a kommunista diktatúra által rabláncra fűzött hétszázezrekről néhányszor ejtünk szót, a megszálló bolsevik hadsereg katonái által megbecstelenített asszonyainkat, lányainkat, megölt fiainkat miért nem sirathatjuk el naponta? Mikor fogjuk kibeszélni, hogy mi történt Magyarországon 1919-ben, 1944/1945-ben, 1956-ban és azt követően több mint három évtizeden keresztül, mikor fogunk a magyar áldozatokra méltón emlékezni? Bennünket mikor kárpótolnak azért, hogy majd félévszázadon keresztül egy Európában abnormálisnak tekinthető rendszerben kényszerítettek élni? Miért nyerhetnek feloldozást a kommunista diktatúrák bűnelkövetői, miért ér kevesebbet 150 millió áldozat 6 milliónál? Ezekre a kérdésekre válaszolni kell, mert a fiatalabb generációk nem értik meg, hogy az igazság miért fél a rákérdezéstől, a forráskritikától, vagy a tudományos vizsgálattól. Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján mondjuk el, hogy a nyugati nagyhatalmak kettősmércével mérnek.  Ezt látszik igazolni a II. világháború megítélése. Áldozat és áldozat között ne legyen különbség!