MIÉP Borsod-Abaúj-Zemplén MEGYE

A történelem a lehető legrosszabb pillanatban a lehető legalkalmatlanabb személyt rendelte az ország kormányzására. Károlyi korántsem az a nagyszerű, művelt lángelme és hazája jövőbeni sorsának alakulásáért felelősséget érző, nagyformátumú politikus volt, mint amilyennek az azóta néhai házastárs bemutatja. A filmben tendenciózus hazugságként az jelenik meg, hogy Károlyi vitézül küzdött párbajban az akkori legjelesebb magyar politikus, az éppen 95 éve, Károlyinak köszönhetően is meggyilkolt Tisza István ellen, noha a párbaj tényén kívül semmi nem igaz a filmben előadott históriából. Sőt, hiteles források tanúsítják azt, hogy Károlyi Mihály, a Tiszával vívott párbajában csúfosan alulmaradva, huszonöt laposvágást kapva, amikor Tisza játszva szorította a vívóterem falának gyatra, férfiatlan ellenfelét, megfogadta, hogy elpusztítja Tiszát, ha vele pusztul egész Magyarország is. Hát megcselekedte…

A budapesti szabadkőműves, polgári radikális ihletésű lapok egyébként már 1918 október elejétől gyilkosságra uszítottak, így írtak 1918. október 10-ei számában Tisza Istvánnal és a hozzá hű, nemzeti politikusokkal  kapcsolatban:
„Hogy ezek az emberek még élnek, hogy nevüket az újságok leírják, az az ország és a béke boldogulásának legnagyobb akadálya. Az egész világon érthető közvélemény alakult ki arról, hogy csak a szélső demokrácia és a haladás tudja a békét megcsinálni.”

Károlyit, a vörös grófot, kiváló kordokumentumában, a Bujdosó könyv című művében a következőképpen jellemzi Tormay Cecile írónő:
„Károlyi még akkor is elrettentő példaképe marad az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már kopaszodott (1918-ban 45 éves), és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta(…) Ez az ember, aki ma is olyan ortográfiával(helyesírással) ír, mint egy szerényebb polgári házban szolgáló szakácsnő, és aki vezérlő politikus létére sohasem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelveivel, kétségkívül a leggyöngébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta vezérszerepet vittek a magyar közéletben.(…) Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára. Szereplésével kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak, és oly mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna lemosni.”

Nos, Károlyi és politikai elvbarátai, a polgári radikálisok, a marxizmus sátáni mételyével erősen fertőzött szociáldemokraták, szabadkőművesek és egyéb destruktív szervezetek 1916 óta erőteljesen hangoztatták, hogy itt, Magyarországon, úgymond demokráciát, kollektív nemzetiségi jogokat, s mindenekelőtt antantbarát külpolitikát kell folytatnunk.

Magyarán: a világháború kellős közepén a hazaárulás minősített tényét követték el. Lehetett ugyan akkoriban is arról politikai vitát nyitni, hogy államrendünk, intézményrendszerünk, a választójog, a nemzetiségi és különösen a földkérdés tekintetében szükség van-e reformokra, ám tisztességes magyar politikusnak egyet nem lehetett: mindezt abban az időben felvetni, amikor a nemzet élethalálharcát vívta, katonáink véreztek az Isonzónál, Szerbiában és az oroszországi frontokon az antanttal folyó háborúban. Ráadásul a cseh, a román és a szerb hadsereg 1918 októberében már állig felfegyverezve állott a történelmi Magyarország határain, hogy szétrabolja, és egymás között felossza hazánk földjét.

Történetírásunk és történelemoktatásunk a mai napig nem tisztázta megnyugtatóan azt a kérdést, hogy mit jelentett ebben az időben antantbarátságot hirdetni. Lényegre törően fogalmazva: Károlyiék aljas nemzet- és hazaárulást követtek el, hiszen Magyarország az első világháborúban a központi hatalmak  oldalán állott az antanttal szemben, s ez utóbbi katonai tömb szövetségesei voltak a csehek, románok és szerbek is.

Hazánk történetének talán legválságosabb helyzetében Linder Béla hadügyminiszter - majdan a szerbek megszállta Pécs katonai parancsnoka, ezt követően a királyi jugoszláv kormányok, végül Tito kegydíjasa - elkezdte a frontokról hazatérő magyar katonák leszerelését, mondván: „nem akarok többé katonát látni”.

A következő, „klasszikus”, Az Est című lapból vett idézettel is illusztrálható a holtakat és a másvilágot idéző őszirózsás forradalom gyászhuszárainak és hírlapíróinak nemzetellenessége: „Kormányunknak, nemzetünknek és mindenkinek, aki itt csak élni és boldogulni akar, közös legfőbb vágya az, hogy minél hamarabb pusztuljon szemünk elől az, ami a háborúra legjobban emlékeztet: az uniformis". Ugyanez a lap ájult gyönyörrel tudósít arról, hogy 1918. október 31-én, szerkesztőségi épületük előtt összeverődött társaság a Marseillaise-t énekelte. Tehát egy Magyarországgal hadban álló, ellenséges, Trianon guillotine-ját már buzgón ácsoló állam himnuszát.

S ugyanezen a nemzeti gyásznapon Kéri-Krammer Pál, az Est vezérpublicistája, 16:30-kor elővette az óráját, és a következőket mondta: „Már csak másfél órája van Tisza Istvánnak!” S valóban, a korszak legjelesebb politikusa, akinek tudására, tehetségére és nemzete iránti szeretetére a legnagyobb szükség lett volna e vészterhes időkben, este hat órakor vérben fagyva feküdt otthonának, a zuglói Róheim-villa parkettjén…